2
l
kocogni kéne barátom gábor
hetente legalább kétszer
ajánlom
magamnak is naponta mondom
el kell jutni a szívveréshez
almát dugni az üres zsebbe
hogy mikor leülsz a pad szélére
vagy a kutyaürülékes fűre
kenhess vitamint az oxigénre
néhány percig a padon ülhetsz
vigyáznod kell már megszédülhetsz
oda lustulhatsz meg is hűlhetsz
és vidd magaddal az asszonyod
tulajdonképpen ő szokott
előállni az ötletekkel
noszogat hogy megint ma reggel
kocogni kell (az éjt pihentem)
nincs semmi ok a lustaságra
évek égnek az ér falára

Albert-Lőrincz Márton
...barátom Gábor
Arcot rajzol a gyertyaláng,
mesét mormolok,
úgy mozdulok, mintha lennél,
hordom mosolyod,
úgy mosolygok, mint anya,
ki bölcsőt ringat csendbe’
úgy ringatlak, mint zene,
dallampárt keresve.
Fényedben születtem,
tükrödben létezem,
igéket suttogok,
lelkemet vértezem,
s Te felragyogsz, éledsz,
világítasz, remegsz,
ünnepelsz, megsiratsz,
emlékszel, s eltemetsz.
Gyertyád előtt állok,
golgotáddal szemben,
magasra száll lángod.
Segíts, hinni bennem!

Péter Erika
Gyertyád tükrében
Nem hittem, hogy fontos vagyok,
de fontosnak tartottam, hogy higgyek.
Rendületlen próbáltam utam,
nincs több kísérlet, útra vittek.
Éjbe fényt írni vágytam, fénybe
hulltam magam, sötétből, egykén.
Most, hogy múlt vagyok, a lekésett vonat,
magányom kimúlt, megtért.
Nyughatatlanból nyugodtam, gondtalan
lettem, magnyi gondolat.
Hálám küldöm, ha sarjadok,
ha öntözni térsz, a tied. Fogadd
Dobrosi Andrea
Magnyi gondolat
               Horváth Aladárnak

...életerőm lassan a múltba vész:
kincseimet pincemélybe temettem;
ma már bánom s a körmöm csupa vér.

Senki sem ért s egymagam maradok;
asztalomon kártyalapot kevertem:
jövőm láttam, ahogy számkivetetten
tenget a sors; mint hal a szárazon...

Lásd Aladár, cigányként – akarom
már e világot; szabad s ember leszek,
sejtjeim erőműveiben már kereng
atommagja s növekszik, ha hagyom...

...s ha hagyják! hamar elhullhat a toll
kezemből... s gyalázhat, ha majd emleget
mind, aki felrója, hogy még vagyok...

Budapest, 1999. október 5-6

Sárközi László
...életerőm lassan
A jelzőlámpák kialszanak néha
és úrrá lesz a nincstelen sötét
melyben az ember fény után kutatva
vergődve rója, rója szűk körét
de sehol, sehogy nem lehet kitörni
ördögi körből nincsen semmi rés
s ha úgy érzi, hogy végre megtalálta
csak megsebzi az újratévedés.
A szív se mindig megbízható műszer
a józan ész is olykor elpihen -
nincs senki aki kézen fogna akkor
s utat mutatna - nincsen senki sem
hát igen...
G. Ferenczy Hanna
HÁT IGEN…

1933-2007
T. Ágoston László
Szivárványív

A negyvenedik napon elállt az eső és megszűnt a vizek áramlása is. Szél kerekedett, és úgy tűnt, mintha csökkenne a víz mélysége.
Itt-ott már egy-két szikla is kibukott a hullámokból. Aztán egyik reggel arra ébredt Nóé, hogy egy kisebb zökkenés után megállt a bárka. Megfeneklett. Márpedig akkor föld, szárazföld van alatta – gondolta – ahogy megígérte a Teremtő, és az ő családja megmenekült. Ők igen, meg a bárkán lévő állatok is. De mi lehet a többiekkel? Valóban elpusztult minden élő, ahogy az Úr mondta, vagy esetleg másoknak is megkegyelmezett? Kiengedett a bárkából egy gyorsszárnyú hollót, nézzen szét, mi van odakint a világban.
        
                                                              tovább>>>
Veszek - veszek! Emberek, mindent veszek!
Rongyot, cipőt, üveget!... Mindent veszek.
Nyughatatlan vándor járom a vidéket, a várost,
Kikiabálom az utcán, riadok udvarokba, tátott
Szájú gyerekek gúnya utánozva csúfol! Garast
Fizetek!... Fizetek
Tűnő életemmel.
Fizetek!

Veszek - veszek! Emberek! Látjátok, kiveszek!
Tegnapból síró fura legenda maradt belőlem.
Nyughatatlan vándor éltem bejárt vidéket,
Minden várost, nincs már helyem - sehol!
E világban, már gyerek gúnyát sem érzem,
Garast sem fizetnek!
Tűnő életemet
Kifizették!

Kardos András
Az ócskás.
Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Ölébe ejtett kezében
csillagok barázdálják
sorsomat-
értem élt
s én érte
ráncok kiáltják
gondomat-
értem élt
s én érte
éveit kockákként sorba rakva
gyermekszemmel nézem
tejfehér haját-
értem élt
s én érte
fogaim közül vércse-vijjogással
szállnak feléje
hószínű imák.

(1976 )

Ketykó István
Hószínű imák
Alkonyi inget fércel az este,
bíborba mártja testét az ég,
tó vizén ringó fényjelet festve
őrködik Holdunk, nyitja szemét.

Földre peregtek a rozsdaszín fátylak,
egyre csak szürkül az édeni táj,
fagy suhan csendben, gőgösen, s lám csak
- fellegek fodrain tél hezitál.

Dér pereg lassan a hajnali rétre,
gyolcsfehér bokrokon csíz didereg,
suttogó, zizzenő hanggal kísérve
hajlong a sárguló téli berek.

Fárad a Földanya, álomra készül,
lombtakaró alatt védi magát,
hófelhő lebben, átsuhan, s végül
ott leng a fákon a télikabát.

Hegycsúcsok méláznak hűsen, fehéren,
csillogó sipkájuk felhőkbe ér,
kis nyuszi szökken a hólepte réten,
s távol a föld és a menny összeér.

Zegzugos erdők, zord meredélyek
szendergik csendben át a telet,
s millió magban szunnyad az élet,
melynek a földünk ágyat vetett.


Mentovics Éva
Szunnyad az élet
   Alma, Csutak, Picur, Athos, Tündi, Mici
               és társaik emlékének

Hisz megtanultuk régen már a leckét
(megérnünk hozzá volt idő elég):
az ember végül fel kell adja testét,
s belőlünk sem marad majd ott egyéb,
csupán egy összegörbedt csonthalom,
mit nem tart össze már, csak fájdalom;
s elfedni (mert alulmaradni szégyen!)
bennünket el sem rejt majd holmi szőr
a végső indiszkréció elől
bronzos-vöröslőn vagy koromsötéten.

Sorsunk közös. A végső pillanatban
ránk mégis mily vad váddal néztetek,
hogy árulók, ím, itt hagyunk a bajban,
jó cimboráink, drága, hű ebek!
S hogy míg ti tíz esztendőt jó, ha éltek,
közülünk sokkal nem lesz senki vénebb —
s mi könnyű így az istent játszani!
De ha kis szívetek utolsót rándul,
e legdurvább vég-megpróbáltatástól
lám, nem tudunk mi sem megváltani!

Nem is mentségül említem, hogy végül
majd nem lesz egyszer nékünk sem tovább;
sajnos, nem is viszontlátás-reményül:
néktek hazudva sincsen túlvilág!
Köszönöm inkább annyi más után, hogy
előttünk ott, a végén is ti jártok,
hogy kedvünkért a Halál szimatát
is megszokjátok, így kínálva példát:
„Kis állatok, kibírtuk — rajta, éld át
a kudarc múlhatatlan tudatát!”
Uhrman Iván
KUTYAHALÁL
   Ott kezdtem a munkát, Újpesten, a külső Váci úton, egy szőrmeárugyárban. Segédmunkás lettem. Ez a katonai leszerelésem után történt, úgy ötvenkilencben. Ahol szüleim éltek vidéken, meló semmi, csak a néma csend, üresség. Úgy döntöttem, kis tarisznyámba teszem a mesebeli hamuba sült pogácsát és egy esti, éjszakai vonattal – akkor még ilyenkor is gőzmozdony vontatta vonatok jártak – Pestre utazom, szerencsét próbálni. Pestet az álmok városának képzeltem. Bíztam benne, hogy és is megtalálom majd a számításomat, de úgy látszik ehhez a számoláshoz nem volt elég az, amit a középiskolában tanítottak. Már az első napok úgy kezdődtek, hogy a haveroknál kellett aludnom...
                                                                  tovább>>>
Kő-Szabó Imre
A becsület kötelez
Hangtalanul néz vissza rám szobám akárhány fala.
Körbehatárolt tér, üres némaság, a szomszéd kalapál.
Zubog a víz, nem nálam, odaát, a falun túl ajtó csapódik.
Beleremeg a szívem, idegeim vitustáncot járnak.
Meddig kell örökké még ezt hallanom?
Körülöttem mindenfelé WC-k, szobák meg emberek,
egészen másak, mint én, és csak szótlanul hallgatom,
ők is elviselnek engem, hogy mindig csendben vagyok.
Keresem az ablakot, nem találom, éjszakai sötétség.
Tapogatódzok, tényleg nem értem, milyen nap van,
s ha van, a napnak mely órája? De nem is akarom tudni,
a fénytelenségben magam körül bolyongok.
Ismétlődés naponként, a monotonitás dübörög fejemben.
Hiába minden, már nem változtathatom meg sorsomat,
létem jajongó semmijét. Tehetetlen vagyok.
Alaposan belerondított rosszul akarásom az életembe,
ettől ”puszta és kietlen vala” - teremtés alatt állok.
Kiáltom nevemet, csak úgy belülre magamnak,
érdekes, de idegenül hangzik… eltévedt idejövet
a tér töredezett csigalépcsőjén – túl a bekötőúton.
Eltelt az éjszaka, vagy nappal, mindegy, mindig világtalanság,
nem gyújt bennem senki sem fényt… és történetem sincs.

Utóbb már megadtam magamat! Isten lenyúlt hozzám. 
Én kerestem, vagy Ő? Teljesen mindegy, ha rám talált.
Mit remélhetek? A választ nem értem, magamon felejtettem
a fülhallgatót és idegen szöveget hallgatok.
Már annyira elegem van, hogy az éjszaka csak akkor ér véget,
ha nem bírom tovább, belém öregedett a keserűség.
Erkélyemen az üres láda egyetlen virága, kihajtott.
Behoztam, magam mellé tettem, lássam, amint nekem nő.
Elaludtam, reggelre ő is. Kitettem újra, a szabadságot szereti,
én meg gúzsba akartam kötni, magamhoz. Nem kellettem neki.
Majd jövőre… talán…, de mi lesz, ha felismer?
Szunnyadó létkezdemény vagyok, nem mentem meg sorsomat.
Siratom magamat… vagy mindenkit! Letörlöm könnyemet,
szilánkos, felsértette az ujjamat, szivárog a halovány vér.
Elfogyott belőle a hemoglobin, hamarosan összeaszalódom.
Semmi baj, ez a tartósítás rendje.
Határozottan sokáig fogok elállni - valahol.
Szomjazom, innék, száraz szájjal bolyongok - pusztában vagyok.
Töredezett kútból akarok vizet meríteni.
Zsidov Magdolna
FÉNYHATÁR
Ó, tudtam én már akkor is:
Orfeusz sötét, sziklás útja vár,
megszabdal majd ezernyi zord tövis,
vérezve, tépve, tántorogva bár
végig kell mennem a hosszú éjszakán.

Igen, már akkor is tudtam én:
szívott a lét poklának örvénytorka,
porba hullt a királyi diadém
fejemről, s csak bámultam az asszonyokra:
megannyi rút hűtlenség tövisbokra.

Indulj hát - mondtam magamnak.
Utadon millió sziklacsipke, vércsepp.
Tíz évet, tán húszat is megadnak -
kibírod, ha viseled a vértet,
ellenállsz a tenger szenvedésnek.

És lepergett három évtized.
Néha látni véltem: fényt szór már a Nap,
vagy asszonyszemekben gyúltak fel tüzek,
hittem, hogy szívemnek nem ártanak,
elégni bennük - szítottam vágyamat.

S egy fuvallat kioltotta mind,
hitemet, hogy ikerlelket leltem.
Mint ki éles fényből sötétbe tekint,
szédelegve, már testi kínnal telten -
vinnem kell tovább, mit eddig cipeltem.

Varga Tibor
Három évtized
Telnek a hónapok, évek, megszaporodnak a gondok.
Nem sorolom fel, azért mert ide mind ki se fér.
Bújjak előlük a föld mélyébe, akár a vakondok?
Azt se tudom, hol a lyuk, nem vagyok én kisegér…
Lassan az élemedett férfikor úgyis elér.
Ricza István
Tűnődés
v-alakban törik az égbolt vakolata,
csapatosan emigrálnak a madarak.
az édes fövenyen jelzőtüzek: remények
bomló tetemei.

két utazás között
vagyok elnyűtt tegnap és ismeretlen
holnap a fejvadász időben. semmibe
vesznek a hegyek.

mindennél erősebben létezik
bennem egy eső elé tündöklő part.
rendíthetetlenül magamban hiszek
mint a fény, azért képes kettéválasztani
az önmaga azúrjában gyönyörködő vizet.

inszomniás éjszakákon
a képzelet tüzénél böngészem életem
fedélzetén halálom hajózási menetrendjét.

repedt formaként lehullik rólam
a foszforeszkáló reggel.
valami szerelemről halandzsázik a városháza
előtti téren a szökőkút. minden vágya
szabadulni a gravitációból.

Pethes Mária
Szabadulások
Az erdőt jártam, szomorú varázsló.
Valahol este várt, és csillagzárszó,
de még alkony volt és piros meséket
ragyogtatott egy láthatatlan lélek.

Igen, alkony volt... és sebzőn, szívemben
tőrt villantott gonoszság-jóság isten,
gyönyörű tőrt, pengéjén égő szépség
ígérgette édenkert-messzeségét.

A fák megálltak készülő sötétben,
s fent feketeség sejlett át a kéken.
Hold fehérlett, ahogy annyiszor tette.
Fehér gurult rá tücsökhangos csendre.

Lent a völgyben, tudtam, most is a sorsát
rosszul mondja az a Hazugságország:
rabság rabság,  -  de szégyene a rabnak
magát hamisan hirdetni szabadnak.

Fent a hegyen hold volt, és dacos mégsem.
Az igazság volt feketén-fehéren,
s egy könnycseppben világod, miben hittem:
vérszín Csillag,  -  isten mögötti Isten.
Lelkes Miklós
Édenkerti varázslat
Baka István
Legenda, hát lehullasz
1948-1995
       Pass Lajosnak

Legenda, hát lehullasz,
jövőnkből varrt ruha!
Erdővé válhatunk mi,
szarvasokká soha.

Havas táj keszkenőjét
bevérezzük ma még.
Holnapra lágy humusszá
feled már e vidék.

Szél leng az alkonyatban:
ingünk volt – ám mi többet
magunkra föl nem öltjük.
Soká késett az ünnep.

Legenda, hát lehullasz,
sorsunkká nyűtt ruha!
Állunk, mint holtra dermedt
erdők agancs-sora.
Ahogy mondani szokás:
nehéz időket éltünk,
jégpáncél feszült a világban,
de gyermekként ebből mennyit értünk?

A „rianás” ha közel szólt,
ijesztő volt családban, házban,
összebújtunk mint a hódok,
a víz-alatti fa-rönk várban.

Telenként fűtetlen maradt
zord hidegben is a kályha,
tűz csak a konyhában égett,
kendő alatt, sült krumpli várt vacsorára.

Villanyt későn kapcsoltunk,
utcáról fényt adott egy lámpa,
az alma és a sütőtök illata
árasztott hangulatot a homályba.

Anyám forró téglát bújtatott
ruhába tekerve a hideg ágyba,
ne fázzon a három gyereknek
dunyha alatt legalább az álma.

Szánkózni egyszer kísért el Apám
siklottunk, nevettünk milyen jó volt,
talán kilencszázötvenöt telét írtuk,
milyen hó volt,  milyen hó volt?

Melegszik a Föld – a tél olyan halott,
A néprádió már rég elhallgatott,
Hosszú telek, család, mind elmúltak,
Apám tél-esti, igaz meséire gondolok.
A gáz takarékon pislog,
hiányzik a család és a régi illatok,
fehér köntösű, friss hó takarj emlékekkel,
melegítsen  át,  amíg itt vagyok.
Bodó Csiba Gizella
Egy hajdani tél
A hó úgy hullott, mint a Grimm-mesékben.
A háztetőket és az utca régi
macskakövét Frau Holle tollpihéi
takarták el. A sűrű hóesésben
sétálni indultunk az éjszakába.
A léptünk suttogott a tompa csöndben,
csodák szálltak fölénk fényes körökben.
A szállodával szemközt Zólyom vára
sötét oromként tornyosult mögöttünk.

A várban született Balassi Bálint
A város néma volt, lélek se járt kint.
Elmúlt az év, mi ünnepelni jöttünk.
Fáztunk. Olyan hideg volt, mint a sírban.
Neved kezdőbetűjét hóba írtam.
Bittner János
TÉLI EMLÉK
Bárdos László
...közelében
Ó az erősebb. Megmozdulok, kilengek,
sok ezer szemforgás ó hányszor annyi galaxisra,
meg se kottyan. Felébredni hívatlan visszazökkenés,
elindulok, addig megyek, addig mentem-mendegéltem, amíg –
tudom, ugyanott. Mint ki bejárta… s el se mozdult.
Pedig hány meg hány messze tartományt. – Özönnel utamba
estek, s mindnek levetkőztem, kérdés nélkül, kérdezetlen,
ott a bőröm, sütik, hűtik, néha jól temperálják,
hol így, hol úgy, ez-az sikerül, legfelső fokon,
nincs zamatosabb, intenzívebb szem-száj inger, mint akkor, ott.
Ó tartományaim! Ha őriznétek... ugyan.
Pár cseppnyi nyálat, megnémult rémületet, megkövült élvezetet
elég. Forgó szélnek eresztetek, kavargók, lehullok.
már-nem-moccanás a csillagok között, a vége úgyis az ágy
szíkkemény elfoglaltsága.
S az a néhány másodperc (elbeszélünk):
visszaszámlálás nulláig, másodfokon,
míg a test ott marad, vissza. Fölismerve a nullapontot,
magára ölti öröklétét, áporodott s szakadatlan.
Ugyanaz meggyőz, csak az ugyanaz. Mintha mindig
fölém hajolna egy tucat arc, aggódva elvárás a szemekben:
azután itt maradj, kit érdekelsz!? Mentőautóban
– miért ne? – fölém, fölém. Beboltozódom. A röptöm
csak bizonyosabb azután, hisz a lepke
itt is várva várt rendkívüliség. Csak az ajtó,
a pántolás, vasalás természetes, érthetetlen.
Fölébredés, láthatok, nincs rálátás, csak vaksi, azonnali
benne-állás. Fent atomok hússzínű glóriája.
Testből, vérből lett arcok mosolyognak,
vagy ezt-azt tárnak elém. Megilletve vagyok már,
békéjükbe fogadnak; visszataláltam a bábba.
Halkan borul az est a világra, mintha félne megszólalni, félne megtörni ezt a majdnem templomi csendet. Végre lelohadt a szél, mely egész nap tépte a fákat, sodorta a leveleket, betakarva az épp csak nyíló krizantémokat.
Eszembe jutott a halvány napfény a kerti padon, amint ott ültem ma délután.  Az arany pintyek még nem repültek el délre, mosolyogva hallgattam gyerekes csicsergésüket, amint vígan körülrajongták a madáretetőt
                                                                  tovább>>>
Gligorics Teru
A Cél
Következő oldal>>>
...
Bihari Sándor: Vasárnap délután.