4
Szerkesztő: Kaskötő István
l
A SZÍNÉSZ HALÁLA

Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival - még vastüdővel is - életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.
A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.
Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta:
- Ma nehéz napom volt.

l
LEGMERÉSZEBB ÁLMAINK IS MEGVALÓSÍTHATÓK!

- Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz.
- Sajnos, egy kissé rövid az ostorom.
- Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit.
- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!
- Jé, tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?
- Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám háromlábú.
- Jaj, szegények!
- Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes sintéreket végigjártam, amíg sikerült összeszednem tizenkét háromlábú kutyát.
- Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz.
- Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával?
- Csak nem fél tőlük, Feri?
- Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből... Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám!
- Akkor se értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?
- Mert rosszul vezetek.
- Azt meg lehet tanulni.
- Félig-meddig, Ilonkám... Az ember és az autó nem egyenrangú fél.
- Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni!
- Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.
- Én nem félek az autótól.
- Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni...
- Ne fájdítsa a szívem, Feri... Imádom a rohanást!
- Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk.
- Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.
- Hát persze hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.
- Nem túl óvatos maga egy kicsit?
- Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk.
- Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul.
- Irigykednek.
- Egészen ki van dülledve a szemük.
- Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók.

l

Püspökkenyér

Éhséget nem éreztem akkor. Pedig a szakértők, akik nem három, de harminchárom nyarat töltöttek itt, gyakran mondták, hogy ünnepnapon erősebben gyötri az embert az éhség. Lehet ugyan, hogy ez csak az egyház ünnepeire érvényes, és nem vonatkozik a nemzetéire; végre is mi köze az idegennek a Bastille bevételéhez? Átvágtam a Hölgyek Tornyáról elnevezett utcán, és az Opera felé tartottam; itt megnéztem az órát. Öt órát és egynéhány percet mutatott: erről sok mindenféle jutott az eszembe. Mindenekelőtt Anna, a Kitaibel Pál utcában; ilyenkor párolgó tejeskávét iszik, sok föllel, kuglóffal; a kuglóf sárga tésztabuborékjai közt szeszélyesen kanyarog a kakaó barna csíkja, egy magyaros motívum. Elhessegettem ezt a parázna képet; arra gondoltam, hogy éppen két napja nem ittam kávét, és hetvenkét órája az utolsó étkezésemnek. Ettől elszomorodtam, jóllehet tudtam, hogy nem az én hibám. Az ember élősdi lény, szimbiózisban él a sült krumplival, a pirított borjúmájjal meg a hónapos retekkel. Az ember, sajnos olyan, mint a fagyöngy: életének mindig egy idegen élet az ára. A baj az, hogy nem tudok szénsavat asszimilálni, és esőből, napsugárból, levegőből élni, mint a növények.

                                                                 tovább>>>
l

PERPETUUM MOBILE

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.
- Mit gondoltok, most mennyi vagyok?
Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.
Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetűtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetűtojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.
Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.
Azt kérdeztem:
- Mondd, mit csinálsz, Auspitz?
Azt mondta:
- Eszem.
Azt kérdeztem:
- Mit eszel, Auspitz?
Azt mondta:
- Kérlek szépen, tetűtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.
Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:
- Ne beszélj bolondokat, Auspitz.
- Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? - kérdezte.
Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetűt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.
- Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét - mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.
Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

l
INFORMÁCIÓ

Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.
- Merre vannak a Montex irodái?
Erre így válaszol:
- Az első emeleten, balra.
A második kérdés így szól:
- Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?
Amire ő így felel:
- Második emelet, jobbra a második ajtó.
Tizennégy év óta még sohasem tévedett, mindenki megkapta a kellő útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy ablakához odaállt egy hölgy, és föltette a szokásos kérdések egyikét:
- Kérem szépen, merre van a Montex?
Erre ő kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
- Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
Tényleg, nem olyan nagy eset.

l
Matematika

Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást.
Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne - ami pedig elég valószínűtlenül hangzott -, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettől, mondta, miután megeddegélte a pontyot, ő már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengőt, ideges.
Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:
- Tizenegy-húsz.
                                                                  tovább>>>
l

DAL

Janász Jenőnek hívták a dalszerzőt.
Az orosz áttörés után csapódtunk egymáshoz, mert az ő ütegét szétlőtték, én pedig Nikolajevkán elveszítettem az alakulatomat. Majdnem háromszáz kilométert tettünk meg együtt, néha-néha egy járműre kéredzkedve, a legtöbbször azonban gyalogszerrel, hóban, jégben, állandó ellenséges tűzben, míg csak le nem terítette Bjelgorod határában egy rövid sorozat.
Mindazodáig sejtelmem se volt róla, hogy szerzik a dalt. Ki hitte volna, hogy ilyen könnyedén? Janászból jött a dal, ömlött, fakadt, ahogy forrás buzog a földből. Amit csak látott, amit csak hallott, abban a szempillantásban dallá lett, szöveggel, rímekkel, melódiával. Csak a címet kellett kitalálni hozzá.
Népdal lett abból a bádogbödön gyümölcsízből, melyet egy szétlőtt raktár romjai alól kapartunk ki. És volt ott egy híd, amelyet épp az orrunk előtt robbantottak föl a partizánok. Miközben a hídroncs alatti föltorlott jégen átevickéltünk, Janász Jenő már énekelt:

Elkorhadt a vénfahíd a Tarcalon
Istenem, csak te tudod az én bajom.
Hogy megyek én Annuskámhoz már eztán?
Hogy ússzak át halált hozó zúgóján?

Faggattam, hogy csinálja ezt. Azt mondta, nem tudja.
Faggattam, hány dalt szerzett már. Azt se tudta. Talán három-, de lehet, hogy négyezret.
Bjelgorod már odalátszott, amikor lassan eleredt a hó. Legomboltam a sapkám fülvédőjét, de úgy is hallottam Janászt dudorászni:

Lassú pelyhekben hullik a hó
Csilingelve fut az orosz szánkó.
Szállj, szállj, kicsi hópehely...

Öt gyors roppanás hallatszott. Vége lett Janásznak, bevégzetlen maradt a dal.
Néha eszembe jut. Megpróbálom folytatni. Töröm a fejem, rímet keresek a hópehelyre. De hiába. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.

l

JELLEMPRÓBA

A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.
Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton megállt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.
Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegeltem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meghátráltam.
Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Megvakartam a fülét.
- Korrupt féreg - gondoltam magamban.
- Korrupt féreg - gondolta a puli.

l

PÁRIZS, ISTEN HOZZÁD!

A kofferem nehéz volt, de azért lecipeltem a Rue des Écoles-ig. Ott fogtam egy taxit.
- A Gare de l’Estre - mondtam a sofőrnek.
Még volt időm. A vasútnál rossz lett volna várni.
- Én most hazautazom - mondtam a sofőrnek. - Nem iszik velem egy búcsúpoharat?
- Nekem csak fél gyomrom van - mondta a sofőr.
- Egy pohár fehér bor azért nem árthat.
- Tudok egy helyet - mondta a sofőr.
Koccintottunk, felhajtottuk a bort. Ő is rendelt egy rundót. Mialatt vártunk, megkérdezte:
- Hová utazik?
- Budapestre.
- Milyen ország az?
- Magyarország.
- A németek mellett vagy a németek ellen?
- A németek mellett.
- Nem ideális - mondta.
- Egy csöppet sem - mondtam.
A tulajdonos odahozta a bort.
- A minisztereket kéne kiküldeni a frontra - mondta a sofőr egy kis tűnődés után.
- Bizony - mondtam. - Akkor meggondolnák.
Fizettünk, elindultunk. A Gare de l’Est lépcsőin ő vitte fel a kofferemet. Aztán kezet nyújtott.
- Engem a gyomrom miatt kiszuperáltak - mondta.
- Nagy szerencse - mondtam.
- Magának nincs valami betegsége?
- Nekem nincs.
- Nem baj - vigasztalt. - Két hónap alatt megverjük a németeket.
- Hát, remélem.
- Talán még látjuk egymást egyszer - mondta.
- El se bírom hinni - mondtam.
- Akkor megint iszunk egy pohárral - mondta.
- Azt elhiszem - mondtam.
- A viszontlátásra - mondta.
- A viszontlátásra.

l

EGY ORSZÁGGYŰLÉSI FELSZÓLALÁS

Dénes Dénes, a fontos javaslatairól és közérdekű interpellációiról ismert képviselő az országgyűlés mai ülésén ismét nagy horderejű felszólalásra készült. Ehhez gyűjtött adatokat a tegnapi napon, ez járt a fejében ma is, mindjárt a reggeli ébredés után, miközben ágyában tejeskávéját itta.
Ámde - talán éppen azért, mert így tele volt a feje - Csenger megye kiküldöttje valahogy fölcserélte az események egymásutánját. Ahelyett hogy először megfürdött volna, az aszály leküzdését célzó törvényjavaslatát nem a parlamentben, hanem még odahaza a fürdőszobában mondta el a feleségének és két gimnazista fiának. Családtagjai helyeselték a javaslatot.
A parlamentben viszont, mint az ülés harmadik felszólalója, fölment ugyan a szónoki emelvényre, de ahelyett hogy elmondta volna örökös aszály sújtotta megyéjének szebb jövőjét ígérő interpellációját, csak meleg fürdőt vett. Beleült a kádba, fülét, nyakát, hónalját, alsótestét beszappanozta, s aztán - miután lezuhanyozott és megtörülközött - visszaült Csenger megye képviselőjének immár hagyományos helyére.
Javaslatát az országgyűlés rövid vita után, melyben az illetékes miniszter is felszólalt, egyhangúan jóváhagyta, s így az törvényerőre emelkedett. (MTI)

l

SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.
- Állatművész vagyok - mondtam.
- Mit tud? - kérdezte az igazgató.
- Madárhangokat utánzok.
- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
- Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

l

Fohász

A rendőr nagy csomó kulcsot vett ki a zsebéből. Spárgával egy-egy kartonlapocska volt rájuk kötözve, azokra pedig tintaceruzával rárajzolva egy szám.
- Tessék befáradni - mondta, miután megtalálta a keresett kulcsot, és ajtót nyitott. - Illetve, inkább várjanak egy kicsit, amíg hozok egy égőt.
Otthagyott minket a nyitott ajtóban. Visszament a folyosóra, az egyik lámpából kicsavarta az égőt, és bevitte a sötétbe. Mialatt a becsavarással bajlódott, elémbe állt Miklós.
- Ne menj be, Sári - kért.
- Ne babusgasson, Miklóska - mondtam, és félretoltam.
Piszkos, hideg, ablaktalan szoba volt. Falain felpúposodott a vakolat. A villanyfény csak szikrázott benne, mint a gyémánt, de nem bírta bevilágítani a felgyülemlett sötétséget. A falhoz tolt, kimustrált íróasztal visszamenekült a homályba, és csak sejteni engedte egy beszáradt tintatartó és a porlepte telefon körvonalait. A hordágy azonban épp a lámpa alatt állt, és szinte megduplázta önnön jelentőségét az éles villanyfényben.

                                                                  tovább>>>

l
Bihari Sándor: Tornácon.
1949

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték.
A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.

l

MINDIG VAN REMÉNY

- Egy kripta különben sem olcsó - közölte a tisztviselő. - A legkevésbé a főútvonalon.
- Nem kell neki a főútvonalon lenni - mondta az érdeklődő. - Az a fontos, hogy betonozva legyen.
- Betonozva? - hökkent meg a tisztviselő. - Szokatlan, kérem. De azért lehet.
Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.
Rágta a körmét. Gondolkozott.
- Továbbá - mondta -, kell bele egy cső.
- Miféle cső? - kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.
- Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a borospincékben van.
A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.
- Ha szabad megkérdezni - kérdezte -, miből legyen az a cső?
- Azt már önöknek kellene tudni - mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.
- Palából jó lesz? - kérdezte a mérnök. - Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?
- Ön mit ajánl? - kérdezte az érdeklődő.
- Én semmit sem értek az egészből - mondta a mérnök. - De a legkézenfekvőbb volna a pala.
- Legyen pala - mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. - Továbbá - mondta aztán -, be kellene vezetni a villanyt.
- A villanyt? - bámultak rá mind a ketten. - Minek oda villany?
- Jó kérdés - mondta bosszúsan az érdeklődő. - Hogy ne legyen sötét.

l

Hova siettél??

Május huszadikán lejárt a vízumom.
Épp egy éve voltam Franciaországban, de a hatóságokkal mindaddig nem volt találkozásom. Most aztán lett lótni-futnivalóm, hogy több se kellett. A sok utánjárás, sorban állás két napomat vette el. A legszebb májusi napokat, melyek fényesek és hűvösek voltak, és megpendültek az üvegen, mint a frissen vert ezüstpénzek.
Délutánjaimat a Szent Genovéva könyvtárban töltöttem. Törzshelyem volt ott, majd egy esztendeje. Magában álló jelenség lehettem. Ha az altiszt odajött és megkérdezte, hogy mit óhajtok olvasni, nyugodt lélekkel válaszoltam:
- Mindegy. Ajánljon valami jót.
- Én ajánljak? - bámult rám az elején, mikor még nem ismert. - Nekünk hétszázezer könyvünk van, és közte harmincezer inkunábulum.
- Hát akkor hozza ide azt, amit a többiek beadtak - javasoltam.
Nekem mindegy volt. Oly csekély alaptőkével indultam rohamra a francia kultúra ellen, mintha valaki a Standard Oilt akarná kiragadni a részvényesek kezéből, s nincs hozzá egyebe, mint egy olajpecsét a ruháján.

                                                                 tovább>>>

l

FIAINK

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.
A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.
Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul.

l

GONDOLATOK A PINCÉBEN

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.
- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.
Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.

l

Kavicsok

Járták az ismeretlen utcákat. Kérdezősködtek, hol az utazási iroda, de mire odaértek, hat óra lett, épp húzták lefelé a redőnyt. A fiú még becsúszott. Mindenhová be tudott csúszni.
A lány kint maradt, hátát egy utazási plakátnak vetve, melyen az összes elképzelhető színekben a Balaton szépségei tündököltek. Nézegette a járókelőket, rágyújtott, várt, unatkozott.
                                                                tovább>>>

l

...
Következö oldal>>>