Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2013 január 20.
XII. évfolyam 1. szám.
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
Johann Nepomuk Hummel
2. Zongora verseny.
III. Rondo
Budapest Symphony Orchestra.
Pál Tamás vezényel.
Chang, Hae Won zongora,
Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? - kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? - kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek.
- Mi az? - szóltak rá. - Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? - kérdezte ő. - Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal - magyarázta Sipos - bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ - javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. - Mi van valami, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.

Örkény István
AZ UTOLSÓ MEGGYMAG
l
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
elfeledettek
4. oldal
kortársak, mesterek
5. oldal
gondolatok
Zsebre tett kézzel,
akár ötven évvel
ezelőtt, fütyörészve
s a lányokat nézve
sétálok az utcán,
szemem a régmúltba
(a józsefi mély kútba)
belülről tekint -
de mi van idekint?

Emlékszem, hogy e bolt
negyven éve mi volt,
itt presszó működött
két órásbolt között,
utána: csemege,
ott, éppen mellette
egy mozi, kispiszkos,
hol, mert biztos
unalmas volt a film,
hogy az idő teljen,
páromat öleltem.

Régen volt, még élet
és sokezer lélek
járkált az utcán.
A Körút ma pusztán
piszkosan ásító,
régtől kiadó
kopott üzletek
s  homlesz-szögletek
koszos sivatagja,
minden kapualja
szeméthegytől vásik,
egyik rútabb mint a másik.
Mily csodás a granbulvár:
a nyomor sarkon túl vár,
hol a kapu alatt
szegény rongyos alak
kartonra ágyazott
és összenyálazott
párnavackán,
mit egy gyáva patkány
megrágott, most a rideg kövön
várja hogy az álom
nappal rátaláljon.
S hogy ne fázzon,
várja,hogy oda feküdjön
a jeges kövön,
s hozzábújjon bolhás kutyája.

Zsebre tett kézzel
akár ötven évvel
korábban,
lépek az út porában,
füstölgő autóbuszok,
szmogos autók sorában,
s nézem, az élet
semmivé lett.
Most már nem fütyülve,
inkább megrendülve,
zsebre tett kézzel
(de kevesebb hévvel)
megyek az utcán,
ahol minden durván
piszkos fekete.
Ám az Oktogon
után lámpafüzér fénylik,
oszlopokon, 
fákon
felfut az égig.

Ez a mintha-karácsony!

Átfut a fény a  kabátom
ujjain, kezemen,
s hiába keresem
a meghitt békét,
sem ez a romkörút
se az Andrássy út
alkalmi cicomája
s az Opera gőgös kupolája
nem fedi el, mi komor
képpel néz rám: a nyomor.
Köves József
Zsebre tett kézzel
Hazaballag lassan a nap,
mint mise után a falusi pap,
ki még áldó kézzel int,
de fején már civil a kalap,
úgy tér a kocsmába megint.

Kósza sugarak tükörfénye villan
az állomás előtti nagy kanyarban,
tán tört üvegcseréppel vívnak meg
egy késői reflex csillogó kései;
és felfénylenek a vasút sínjei
régi nagy szökések cinkos hősei.

Csúszkál rajtuk
a megtévedt sugár,
mint a kisgyerek,
ki veszélyes játékát
nehezen unja meg;
abbahagyni is
csak vonakodva tudja,
pedig hazahívják már
a nyugati hegyek.

Pára csapódik
a kékes zúzottkőre,
letompítja az érdes éleket;
a pengve hűlő vasra
cseppek hullanak az égből;
pedig csak pár perce tán,
hogy lement már a nap,
szemébe húzva
a nagy felhőkalap.

Guggolok a pályán,
hallgatom a csendet,
körülvesz, bebónyál
a megértő alkonyat
várom, hogy megjöjjön,
elvigyen már végleg
a nyugatra tartó gyorsvonat.
.
Baranyi Ferenc
INKOMPETENCIA
S ha másként nem  – hát legbelül :
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy :
nincs hely számodra e-kívül.
De aztán – rendületlenül!
Ezt aztán– rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!
1920-1994
Simonyi Imre
RENDÜLETLENÜL
        Hanzel Bélának

Nem a te dolgod – szól csitítón
sok értem aggódó barát,
mikor haragvó versem írom,
hurcolva „hazám búbaját”.

Úgyis hiába! – intenek le,
ha felforr bennem még a vér,
mert gőggel felvetett fejekre
kerül – érdemtelen – babér.

Dühöngtél hajdan is a kongó
üres hordófejek miatt,
s dühöd csak megrokkanni volt jó –
véreim így csitítanak.

A véreim. De híveim nem!
Lám, te is elvárod, hogy a
hatalom himnuszát leintsem,
ha sért a disszonancia,

leintsem, mégha botfülűek
harmóniának érzik is
a csinnadrattát, s lelkesülnek
attól, mi bántóan hamis.

Maradok hát, mi eddig voltam
/árnyékom át nem léphetem/:
ezernyi országos dologban
kompetens-illetéktelen.

Kajuk Gyula
Vonatra várva
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Kérődznék csak a múlton, mint egy tehén,
mivel csak a lezárt, megfogalmazott
dolgok, mibe elmém belelapozott,
tűnnek biztosnak, mit már léltem én.

De a múlt, ha trónra lép, pang a remény,
az emlékláng mindent összefeketít,
toporgást, kételyt, bút, szorongást vetít,
s a tétlen révedezés sosem erény.

A jelent megragadni gyökértelen,
ingoványos lápon vagyok csak képes:
szleng, argó, zsargon, vagány kölcsönszavak,

-- mit rögtön felfog a tunya értelem,
de maradandóságuk roppant kétes --,
tovacsobognak, mint a hegyi patak.

Budapest, 2012. IV. 16.
Cselényi Béla
A jelent megragadni

Hull a hó a mosdatlan világra,
a régi rend reményfehérbe vált.
Egy vén kukás hanyatt veti magát,
a kórházban főtt vacsora várja.

Hull a hó, csak hull, hull, hull, semmi más.
Kéményekből páráll némi élet
s hol szeszt okádott a léha részeg
kásás fekély a barna olvadás.

Hull a hó, a város összegörnyed,
mint zárt világ, kering a szürke nép,
hogy rejtegetve tegnapi hevét
gallérjából kémlelje a földet.

Hull a hó, nagy, fakó kincstári pléd
terül fájra, élvre, nyűtt szemfödő.
Nézd! - halottfehérben jár az idő!
Pajtás, félsz? Odatelepszem melléd. 

Lehoczki Károly
Fehérben

Azt a rokont senki sem szerette a családból. Még a szeme se áll jól, mondták róla. S nem csupán azért, mert egy kissé bandzsított. Szája szegletében állandó gúnyos mosoly fészkelt, az örökös kételkedés jele, mintha még azt is kötve hinné, amit két ferde szemével lát. Na, és a megjegyzései! Szúrtak, akár a tüskék, maradandó fájdalmat hagyva maguk után.
                                                                tovább>>>
Bányai Tamás
Piócák


l
Következő oldal>>>
...
Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Bihari Sándor
festőművész
Kattints a kép nagyítható.
Albert-Lőrincz Márton: ...barátom Gábor
Baka István:
Legenda, hát lehullasz
Bárdos László: ...közelében
Bittner János: Téli emlék
Bodó Csiba Gizella:
Egy hajdani tél
Dobrosi Andrea:
Magnyi gondolat
G. Ferenczy Hanna: Hát igen…
Gligorics Teru: A Cél
Kardos András: Az ócskás
Ketykó István: Hószínű imák
Kő-Szabó Imre:
A becsület kötelez
Lelkes Miklós:
Édenkerti varázslat
Mentovics Éva:
Szunnyad az élet
Péter Erika: Gyertyád tükrében
Pethes Mária: Szabadulások
Ricza István: Tűnődés
Sárközi László: ...életerőm lassan
T. Ágoston László: Szivárványív
Uhrman Iván: Kutyahalál
Varga Tibor: Három évtized
Zsidov Magdolna: Fényhatár
Komlós Aladár
versek
Örkény István
novellák és egypercesek
Hamvas Béla
Az öt géniusz
Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Bihari Sándor: A kis zenész.
"Míg a szellem szolga, a test nem lehet szabad." Martin Luther King