5
Szerkesztő: Aszalós Sándor
1948
(részletek)

A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nem csak természet és környezet, föld és talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nem csak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit nem lehetne a helyre alkalmazni.
Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismételhető pillanatokban, és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van annyira, hogy a Védánta embere azért sajnálja itt hagyni, az életet, mert látni akarja a helyeket, amelyeken még nem járt. [...]
    Az északi táj határa körülbelül mindenütt az ország északi hegységeinek déli lejtője. Nyugaton Pozsony fö-lött a Kiskárpátoknál félkörben fölfelé húzódik, majd az Ipolyon túl a Börzsönyön ke-resztül lenyúlik délre, a Dunán is átlép és a Pilis-hegységet is magába zárja. Vácnál ismét északnak fordul, innen keletre a Mátra és a Bükk déli oldala, végül a borsodi és a sátoraljaújhelyi hegyek. A vonal Szatmár táján éri el Erdélyt.
A vidék erdős és hegyes, de sem az erdők, sem a hegyek nem hasonlítanak a déli, vagy a nyugati erdőkhöz és hegyekhez. A légkör hirtelen nyirkossá válik. Az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban. A levegő melankolikusan párás, az ég fátyolos, a derült napok, főként télen élesek és üvegesek és a legszebb hónap a szeptember és a január. A tavasz és a nyár esős. Egészében véve a föld észak felé nyílt. Egy liptói, vagy szepesi táj sokkal jobban hasonlít a nyolcszáz kilométerre levő balti, vagy finn vidék-hez, mint a száz kilométerre levő Gyöngyöshöz. Az északi légkör délibb tájakra is átsugárzik, különösen a Dunán túl, és megfesti főként a magaslatokat. A Vértesben és a Bakony-ban az ember gyakran találkozik északi tájrészletekkel. Buda környékén is egybeolvad Észak Nyugattal és Déllel. Buda egyébként is olyan összetett táj, mint Visegrád, Tihany, Esztergom, Eger és Tokaj.
Az atmoszféra északi, a síkságok sápadtak és hűvösek, mint a lengyel, vagy a galíciai mezők és semmiben sem hasonlítanak Csallóközhöz, vagy Kemenesaljához. A hegyek és a völgyek, különösen a Tátrától keletre, elhagyatottak. Észak itt annyit jelent, mint középponttalanság. A déli táj centruma Róma és Athén, a nyugatié Párizs.
Északot éppen az jellemzi, hogy középponttalan. Az egész északi kör Lengyelország és a balti államok, Finnország, nem néz egy pontra. Nem fordul semmiféle irányba. És nem azért kulturális provincia, mert iránytalan, hanem azért iránytalan, mert kulturális provincia. Önálló műveltsége és civilizációja nincs, kultúrát nem teremt, a művelődés és polgárosultság eszközeit csak átveszi és használja, de ha azokat nem venné át, sem jelentene különös változást, mint így, hogy átveszi, szintén nem változik. Az eszközök az élet lényeges tartalmait érintetlenül hagyják. A provinciális tájakon semmiféle hatás nem szerves és arra nincs is komoly igény. Mindegy, hogy milyen szövetben jár, milyen közlekedési eszközt használ és milyen komfortja van, milyen könyvet olvas és milyen társadalmi tagozódásban él. Dél vidékein az életrendet a Philia irányítja. Nyugaton a szociális egyensúly törvénye, Északon a természet, amely itt minden civilizációnál erősebb.
Magyarországon szerves kultúra csupán a nyugati géniusz körében él. Délen és Erdélyben volt ugyan, de letöredezett, és ami megmaradt, az többé-kevésbé a csupasz lét. Északon nem volt minek letöredeznie. De ami itt megnyilatkozik, mégse az elsődleges természetesség. Provincia annyit jelent, mint olyan tartomány, amelyre a civilizáció még éppen kisugárzik, de éppen csak annyit, és a tartomány a civilizációt egyetlen mozzanattal sem gazdagítja. A provincializmus ilyen kulturális passzivitás, amelynek sajátos jellege és értéke ebben az érintetlenségben és megérinthetetlenségben van. A provincia történetileg nem aktív, ezért sohasem hódító, sőt inkább meghódított terület. És az északi kör legnagyobb részének tényleg, ha nem is volt mindig tartomány és gyarmat, függetlenségéért többnyire reménytelen küzdelmeket kellett folytatnia. Így Lengyelország esetében, amely keleti és nyugati hatások alatt szüntelenül felosztása ellen küzdött. A magyar Felvidék jellegzetes történeti megnyilatkozása a kuruc háború volt, ez a különös, csaknem szektariánus mozgalom, amelyben egyéni hőstettek és melankolikus bujdosás legendává szövődtek és amelyben alig volt realitás. Nem szabadságharc, nem forradalom, nem lázadás, nem felkelés, a kuruc háborúnak tulajdonképpen nem volt határozott célja. A kuruc primitív individualista és a melankolikus fantaszta és anarchikus vidéki. Maga sem tudja miért, csak úgy felkelt és bánatában csapatokba verődve harcolt. A rongyos gárda, a mezítlábasok gerilla és partizán tevékenysége reménytelen és rendszertelen és véletlen és formátlan. Az északi ember fájdalmas kezdetlegessége sehol sem nyilatkozott meg oly mélyről, mint itt. Csupa búskomorság és képzelődés, alaptalan remény és bujkálás, üldözöttség, irreális vágyak, rossz helyen alkalmazott szenvedély, túlméretezett aktivitás és elhibázott erőfeszítés, amely soha senkiben egy pillanatra sem keltette a győzelem lehetőségének reményét. Mintha az egész fölkelés csak azért történt volna, hogy kudarcba fulladhasson és a kurucok szétszóródva létük reménytelenségére feleszméljenek.
A magyar történetben a kuruc háború az egyetlen mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett. Mintha a magyarságnak ez lett volna a szent háborúja. A nép számára volt ebben az erőfeszítésben valami mélyen nagyszerű így is, hogy legyőzetéssel végződött, de nem vereséggel. Abban, amit a kurucság jelent, az egész magyarság osztatlanul részt vesz, éspedig fenntartás nélkül. Sem a török háborúkban, sem a végvári harcokban, sem a szabadságharcban az, ami a kuruc háborúban élt, nem nyilatkozott meg, a kezdettől fogva reménytelen harc a hatalom hallatlan túlerejével szemben, nem a diadalért, de konok és mélabús és makacsul ismétlődő nemzeti sors, hogy itt vidáman csak az élhet, aki az idegen elnyomókkal szövetkezik népe ellen, de a dicsőség mégis a bujdosóé.
Ahol nincs civilizáció, ott a szellemet az álmodozás jelenti. És az álom tartja vissza attól, hogy a természetbe olvadjon. Az álom azonban nem szilárd létforma. Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alapja és ezenfelül minderről nem is tud. Ehelyett van benne valami megható ártatlanság és szűziesség, negatív esetekben fejletlenség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás. Ezért Petőfi nem alföldi költő, hanem felvidéki, mert az Alföldért csak rajong. Az alföldi ember az elragadtatott érzelmeknek ezt a meleg és üde zenéjét nem ismeri, a közvetlen önkívületet, amely Petőfi természetlírájának szépsége, különösen ott, ahol az nem szándékolt, hanem önkéntelen. Petőfi lelkesültsége, szerelmi érzékenysége, túlzása és egész idealitása nem alföldi, hanem északi. Az embernél valamivel kevesebb, ugyanakkor több, mintha erdei állat lenne és angyal. A civilizáció szellemére éhes, de az ténylegesen nem fog rajta, ezért Petőfi hangja madárdalhang és tisztasága a forrásvíz tisztasága. Minden, ami problematikus és nemzetiszínű, az cigányzene és hamis, de annak a sihedernek nagyzolásával hamis, aki sohasem lesz felnőtt. Ez benne a báj és az ellenállhatatlan.
Az északi körben azonban nem nyilatkozik meg a primer emberi lét. Észak provincia, ami azt jelenti, hogy a civilizációval vonatkozásban áll, de ez lényegében nem érinti. Ez éppen a vidékiesség. Ezen a kulturális passzivitáson a primer lét minduntalan áttör és a kettő összekeveredik. Ezért a vidékiesség és primitívség mintha ugyanannak a magatartásnak megnyilatkozása lenne. A kultúrával levő kapcsolat sem kapcsolat, a lét sem primer. A kettő között az északi egzisztencia, mint a felhő, hol eloszlik, hol megsűrűsödik, anélkül, hogy bármely szilárd forma felvételére reménye lenne.
Ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem művészet nem bontakozhat ki. Az északi ember mély, de alaktalan. Ez az alaktalan mélység benne a rítustalan és dogmátlan merő érzelmi vallásosság, ami a babona. A babona az ateizmus egy neme, mondjuk a rosszul alkalmazott hit. A babona hiszékeny. A babonás ember a világot valóságra és csodára osztja fel. Az ember csodából van, de a valóságban él. A világ akkor lenne tökéletes, ha csoda lenne. Nem tudja, hogy a világ misztérium, amely ugyanakkor csoda és valóság. Azon, ami kiszámítható és kiszámított, ami előre tudott és biztos, azon állandóan áttör a váratlan és a kiszámíthatatlan és a lehetetlen. A babonás ember, mint Mikszáth, a jellegzetesen északi hiszékeny ateista, nem vallásos, de képzeletében nem tud mással foglalkozni, mint Zrínyi csodálatos feltámadásával és Szent Péter esernyőjével és ilyen csodákkal, és bár látszólag a csodát neveti ki, mégis csak azt tudja komolyan venni. Az alföldi ember csodahitét szégyenli és a csodát megtagadja, biztosan azért, mert a valóságtól jobban szenved, ez az, amit józanságnak hív és ezzel a szigorú és szívtelen, csaknem barbár józansággal teperi le önmagában azokat a végső érzékenységeit, amelyek csak igen ritkán törnek át humorában és melan-kóliájában, mint Arany nagy soraiban. Az északi ember fantaszta, ezért nincs stílusérzéke és nincs igazi ízlése. Izléshiány annyi, mint az életet és a szellemet nem összekapcsolni tudni. Ez az északi provincializmus egyik lényeges vonása s ezért a félműveltség nemcsak a művészetben, hanem a viselkedésben, az öltözködésben, a közéletben, a gondolkodásban, a berendezkedésben és a szórakozásban.
Az ízlést az érzelmek helyettesítik. Északon a közösség nem nevezhető társadalomnak, kicsiny és meleg körök élnek egymás mellett, családok és rokonságok, kis egyesületek és társaságok, amelyek néha olyan szorosak, hogy az életjavakat is megosztják, de a kis körökön belül az emberek egymás életfeltételét jelentik. Az ilyen kicsiny társadalmi egységek jellegzetes atmoszférája a pletyka. Az emberek egymásról mindent tudnak, de mivel a társas egység formátlan és primitív, az értesülések irreálisak. Ahol érzelmi alapon természetellenesen szűk alapokon élnek, ott a pletyka okvetlenül kifejlődik. A pletyka pozitív oldala, hogy intím, negatív oldala, hogy indiszkrét.
Az északi ember állandóan inog az ősállapotba való visszasüllyedés és a véletlenül odavetett szellem foszlányainak perifériális félreértése között. Sem teljesen primer nem tud lenni, sem a kort, amelyben él, nem érti. Az egyetlen pozitívum számára a természet, mintha nem a közösség problematikája, a művelődés, a művészet, a becsvágy ragadná el, hanem a hideg, vagy a meleg, a szél és az erdő. A természet nem mítosz és nem mese, hanem valami a kettő között, mint a Kalevalában. De ez a természet is nagyrészt anarchikus és csak kettő között választhat, az indokolatlan egyéniesség és az uraságoktól levetett formák között. Vagy extrém individualista, vagy sohasem tud kilépni a közhelyekből. Legtöbbször a kettő együtt. A provinciális társadalom is ezt a két szélső embertípust teremti meg, az emberkerülő félbolondot, vagy a hóbortos konzervatívot. Legtöbbször a kettőt együtt. A precivilizáció és a civilizációs periféria össszekeveredik.
A közösség lazán függ össze. A települések kicsinyek és ritkák. Nem mintha a természet mostoha lenne. Egyáltalán nem mostohább, mint az Alföldön. A szocialitás híg. Végül mintha mindenki csak egyedül érezné jól magát.
A természetet csak a civilizált ember tartja a paradicsomnak és a rousseauizmus jellegzetesen városi magatartás, éspedig egyik legkéseibb városiasság. Aki a természetben él, az tudja, hogy ez nem boldogság, hanem melankólia. Minden jellegzetesen északi költő ezt tanúsítja. És ez magától értetődik. A világ, amelyben él, mulandó, és aki a természetben él, az az elmúlásban él. Csak a szellem örök. Ebben a természetben olyan életérzés bontakozik ki, amely a szellemmel csaknem párhuzamos, ez a képzelet. Fantázia és melankólia. A civilizáció védelme nélkül az ember képzeletével építi körül magát, de képei nem az életben gyűjtött képek változatai, hanem az anamnetikus világból szállnak ki. Ismét a Kalevala. De az igazi nagy északi költők sora is, Burns, Jacobsen, Hamsun. Féllények és démonok, tündérek és megelevenedett virágok. A fantázia ebben az alakjában mágikus tehetetlenség, amely ősi inkarnációiból nem tud egészen kilépni.
Északon nincs hagyomány. Mindenki egyszer él, kivételesen és véletlenül. Társadalmi és történeti tradíció a mese különös változata és irreális. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerűség éppúgy nincs, mint történet, vagy hagyomány. Az emberi képzelet és a természeti szükség a két termelőerő. Délen a gazdaságnak magasabb célja van, az anyagot az örök rend körébe vonni. Nyugaton a cél a földet intézményesíteni, és ha lehet, megnemesíteni. Északon a gazdaság egyetlen célja az egzisztenciát jól-rosszul fenntartani. Délen az eredmény a gondtalan jólét, Nyugaton a prosperitás, Északon, hogy legyen mit enni. Többnyire csak a szegénységig jut el. A szegénység éppen úgy Északhoz tartozik, mint a fantázia, a melankólia, a babona és a csoda.
Az őstermelés erdőgazdaság, juh- és marhatenyésztés. Később meghonosodott a len, a kender és a krumpli. Amennyiben kísérlet történt arra, hogy ezt a termelést kibővítsék, nem a külső körülményekbe ütközött, hanem az ottlakók vérmérsékletébe. Az iparral való kísérletezés különösen az újabb időkben csak azzal az eredménnyel járt, mint egyebütt. Az iparosodás nem az emberből nőtt ki, hanem a túlnépesedés kényszere volt és az élet lényegét nemhogy nem érintette kedvezően, hanem ellenkezést keltett. Az ipar alapja itt is, mint minden nyersanyagban szegény területen, csupán az olcsó munkaerő, semmi egyéb. Észak jellege a kisipar, a kis mesterek, a kis kézművesek, ácsok és asztalosok és bőriparosok. Régebben az északi kisvárosok vásári iparcikkeikról híresek voltak.
Észak legjellegzetesebb költője Tompa Mihály. Néhol Wordsworth-i hangja van, de metafizikai mélység nélkül. Vallásos költő, de vallása konvencionális vasárnapi prédikáció-vallás. A természet-melankólia és az anamnetikus képzelet hangja benne a legerősebb, a mítosztalan legendák és az elhagyott vidék szellemében.
Az egyetlen szociális realitás itt a család. Ezért a ház itt fontosabb, mint másutt. Nemcsak otthon, nemcsak fészek és menedék, hanem ezenfelül valami meleg és zárt hely, amely nem természet, hanem humánum. Nem délnyugati ház ez és nem nyugati és nem alföldi tanya, vagy az erdélyi dinasztia vára. Mintha minden ház magában állna, még Késmárk, Lőcse, vagy Besztercebánya főterén is. A család megismételhetetlenül egyszeri légköre sugárzik belőle. Ezért a nemesség házai sem paloták vagy kúriák. A nemesi előkelőség és gazdagság ritka és még ritkább, ha nem csupán külsőségekben jelentkezik. Az úri magatartás színvonala is leszállt, ezért északon terjedt el a leginkább a depravált úr, a svihák. Ez az ember nem bohém és nem szélhámos, nem léha és nem züllött. Könnyelműségét az elképzelhetetlenül alacsony színvonal jellemzi. Gőgje inkább komikus, büszkesége pedig szánalomraméltó. A svihák is fantaszta és babonás, melankolikus és hóbortos, de valami végső komolytalanság van benne, az az ember, aki önmagát nem tudja komolyan venni. Könnyen ellomposodik, rossz társaságba kerül, monomániássá lesz és nem tud többé álmodozni.

**
"A nemzetiségeket csupán a nacionalizmus tartja fontosnak, a nacionalizmusról pedig tudjuk, hogy politikai jellegű téveszmeként ezelőtt négyszáz éve jelent meg Európában és jellegzetes újkori válságtünet. A nacionalizmus azért vált lehetségessé, mert a népek között levő felülről való szellemi egység, vagyis az univerzális állam megbomlott, és azt alulról való egységgel próbálták helyettesíteni. A nacionalitás mikroszocialitás, és parányállamok kialakulásának ezzel kapcsolatban természetesen az államocskák között lévő vég nélküli versengésnek és viszálynak, eszeveszett és bornirt nemzeti gőgnek, indokolatlan hencegésnek, botor történethamisitásoknak és alaptalan önelégültségnek kedvez. A nemzetiségi államokra épitett világ politikai nonszensz, mert vásott csínyekre, végül pedig a hatalom bitorlására vezet. A hatalom egyetlen feladata, hogy a szellemnek érvényt szerezzen, a szellem pedig mindig és mindenütt egyetemes, nemzetfölötti és fajfölötti és osztályfölötti."

**
Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély), ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. És ez az egyensúly az, ami történeti emlékezetünk szerint még senkiben sem valósult meg. A nép Szent István, a szakrális alapító király ünnepén tartja meg az öt géniusz egységének ünnepét, de valószínű, hogy István király nem volt az az ember, aki ezt az egységet csak politikai szinten is tudatosan képviselte volna. Később az Árpádok alatt sem történeti személy, sem esemény, sem írott emlék nem jelzi azt, hogy ennek a kérdésnek tudatában voltak, és minél kevésbé voltak tudatában, a kérdés megoldhatatlanságából fakadó rendkívüli nehézségek annál inkább jelentkeztek. Az Árpád-ház sem volt más, mint a földön bármilyen uralkodó ksatrija dinasztia, s ezért nem volt más célja, mint szűkebb családja részére a politikai hatalmat és a hatalom dicsőségét biztosítani. Ha egy-egy király, mint Szent László, vagy Kálmán, III. Béla személye akár egyéniségében, akár koncepciójában a merő politikai becsvágyon túlnőtt, azért történt, mert az öt géniusz közül többet tudott egybekapcsolni, és azokat alapvetőbb rendben tudta felépíteni.

**
"A nemzeti öntudat az a képesség, amellyel a nép önmagát a többi nemzetek rangsorában el tudja helyezni és történeti feladatait fel tudja ismerni"

**
„Az alföldi ember számára a politika a szabadságszenvedély megnyilatkozása, az erdélyi számára azonban sokkal több. Ez az a terület, ahol lényének sokrétű bonyolultsága csaknem teljes mértékben kibontakozhat. Az alföldi egyenes, egyenesebb, mint kellene, vakon és dühösen egyenes és absztrakt. Az erdélyi azzal kezdi, hogy a kerülőt választja, részben körmönfontságból, részben tapintatból, részben érdeklődésből és túlkomplikáltságból. A kompromisszum az Alföldön politika, bűncselekmény, Erdélyben okosság és erény, csaknem angolos előrelátás és humor. Úgy látszik, mintha a történet tanította volna meg rá. Egy kicsit mindig az ország többi részére kellett néznie, de egy kicsit Bizáncra, vagy Sztambulra, alkudoznia kellett, hogy megmaradjon, egy kicsit be kellett csapnia az egyiket is, a másikat is, mert egy kicsit be kellett csapnia valakit, hogy élhessen. De ez a történeti kényszer félreértés. Sem a nyugati, sem az északi, sem a keleti ember hasonló helyzetbe nem is kerülhetett volna. A történeti helyzet általában annak a karakternek felel meg, amely a helyzetet magára veszi, és a karakter azonos helyzeteket provokál. Erdély mindig bonyolult, mindig kettős, mindig igen is, meg nem is, kettő között van, mint ahogy kettős a bizánci ikon és kettős a ballada és szakadékos a társadalom. Sohasem lehet nyíltan megmondani azt, ami van és ha valaki mégis az igazat mondaná nyersen, szemben el kellene hinni és titokban mást kellene gondolni. Ami északon a pletyka, az Erdélyben az intrika. A pletyka természete kisvárosi és provinciális, egy kicsit tisztátalan és ízléstelen. Az intrikában méreg van, egy kicsit gyilkosság, és sajátos helye a politika, a dinasztikus hatalmi féltékenység és az uralomvágy. A pletyka mindig ostoba, az intrikának okosnak kell lenni. Az intrika tenyészhelye a bizánci udvar volt, később a szultán udvarába maradéktalanul átment és az orosz cári udvarban úgy élt, mintha ott eredt volna. Amit Erdélyben politikának neveztek, az igen nagy részben mindig intrika volt. Ez a bizánci kört éppen úgy jellemzi, mint az ikon. Sehol a kettős én számára alkalmasabb szint és terület nincs. Uszítani és félrevezetni, hátulról és titokban, beugratni és rágalmazni és letagadni, árulkodni és elárulni, megrontani és a víz alá nyomni, ez a bizánci, később orosz udvari szenvedély, ahol az államéletet mindig udvari klikkek intrikái irányították, szótalan, de vérre menő marakodások kicsiny papi és főúri csoportokban a befolyásért, a császár kegyéért, gazul kieszelt tervek, hogy valakit megrontsanak, mialatt szemben mosolyognak reá. Udvariasság és kegyetlenkedés. Az elbűvölő szociális charme és a brutális vérengzés. Az erdélyi dinasztiák között ez az intrikus politika mindig élt. A dinasztiák fészkein ez az atmoszféra érezhető, ez a függöny mögötti sugdolózás és fojtott versengés. (…) Ettől a magas és bonyolultan sokrétű világtól, amely palotákban és kastélyokban virágzik, drága és nemes fából készült bútorok, szőnyegek, selymek, ékszer, brokát, dús ételek és italok között, ettől a rafináltan fensőbbséges élettől válik el hirtelen, minden átmenet nélkül a szegény, eldurvult és elnyomott paraszt és erdei és hegyi lakó, nem tárkonyos egybesült bárányt eszik küküllei borral, hanem zsírtalan puliszkát, nem bársonyban jár, hanem darócban. Két végletet nem köti össze a polgárság, mert ahol a városokban a polgárság él, aki tud, a dinasztiákhoz csatlakozik, a többi a puliszkaevők közé süllyed. Bizáncban sohasem volt demokrácia, amint Oroszországban sem, nem volt köznép, amelyre építeni lehetett volna. Dezintegrált társadalom, stilizált felső osztállyal és néppel, amely úgy él, mint a néger, vagy a maláji. A túlfinomult és ragyogó kastély és tövében a viskó nyílt tűzhellyel.
Erdély nem provincia, hanem a magas civillizáció és a vadember feszültsége. Nehéz és sötét pátosz, mintha a bársonyruhás is belül vadember lenne, cask kifelé játszaná a kifinomult ember szerepét. Az egész pedig merev, mint a fafaragvány. A gazdaság olyan, mint a táj és az ember. Mivel tartós és széles középréteg nincs, csak  a két véglet élhet. Pedig a gazdaság tulajdonképpeni helye a közép, a vaisja kaszt a középen áll, a polgár, iparos, a kézműves, a kereskedő. A vagyonos és vagyontalan között szakadék.
Itt gazdagnak lenni nem annyi, mint egy kis jómód fölött rendelkezni, mint Nyugaton, vagy az életfeltételeket megteremteni, mint Északon. A gazdagság itt mindjárt hatalmi helyzet, és ahol egy kis jómód van, azonnal udvar keletkezik, a családból dinasztia lesz, ranggal, befolyással és pompával. Szegénynek lenni pedig nem annyi, mint a létminimummal rendelkezni, hanem nélkülözni, és kemény munkával éppen csak fennmaradni. A föld nem gazdag. Sok az erdő és a hegy. Ahol ipar van, ott a bánya vagy a gyár szociális szerkezete dinasztikus és despota, csak feltétlen urat és szolgát ismer. De a gazdagság és a szegénység jelentősége is sajátos, az ember vagy uralkodik, vagy pedig emberi rangját is elveszti. A kastélyokon és a városokon kívül a községek inkább csak megható kísérletek valamilyen közösség megteremtésére, de nem realizált közösségek.”

**
Ünnep nélkül minden tevékenység értelmetlen.

**
A nép az uralomból kizárt többség, s melyet az uralomból mindig ki is fognak zárni. Mindig és mindenki a népen uralkodott, de voltak, akik a népért uralkodtak.  Ezért a történeti korokban mindig fontos volt tudni, hogy mi a nép, de a történeti korokban, néhány kivételtöl eltekintve, senki sem tudta. Sokan megkülönböztették a népet a tömegtöl, hogy a humánus közösséget a szubhumánus csőcseléktől elválasszák.

**
Politikai egzisztencia egy nép vezetésére mindig alkalmtalan volt és kevés, ezt régebbről nem is, de Platón óta tudjuk, és ezt a tényt azóta is igazolta, ha más nem, maga a történet. Kung Fuce mondja, hogy a nemesek uralma legfeljebb tíz nemzedékig, a polgárság uralma legfeljebb öt nemzedékig, a szolgák uralma legfeljebb három nemzedékig tart. Rendezett és tartós uralmat csak a szellemi kaszt teremt és tart fenn.
[...] Senkinek, akinek a szellemiség birtokában volt, eszébe sem jutott, hogy a politikát nem megtagadni kell, hanem tiltakozni a politika és a morál elválasztása ellen. Az elit mindenütt, ahol kifejlődött, hagyománytalan volt, kaszttalan csőcselék (csandala), csak a társadalomban nem lefelé csapódott ki, hanem fölfelé, és így alakult meg a legutóbbi százötven év alatt az Európára jellegzetes Übermensch-csandala, aki életstílusával nemcsak a pénzembereket és a diplomáciát és a nagykereskedelmet és a nagyipart befolyásolta, hanem az egyházat és a művészetet és a tudományt is. Életstílus, nem hatalmi praxis. Ez az a korrupt elvilágiasodás, amely nemcsak gondolatokban és életrendben nyilatkozik meg, hanem már öltözködésben és modorban is, és nem pénzével uralkodik, hanem prepotens hitetlenségével, és példát nyújt arra, hogy az ember a minimális életelőnyökért miképpen követheti el a legnagyobb árulást és becstelenséget. Bertrand Russel azt mondja, hogy az emberiség a világtörténet alatt még soha annyit nem szenvedett, mint a legutóbbi száz év alatt, de ez csak azért történhetett, mert az, akinek kezében a szellemi erő volt, az emberiséget soha ennyire nem hagyta cserben, hozzá lehet tenni, ilyen elképzelhetetlenül olcsón.
**
A két pólus, amelyre a civilizáció kifeszül és amelyek közül az egyiknek túlsulya a civilizáció pusztulását jelenti: az önfegyelmét vesztett individualizmus és a totalitárius kollektiv hatalom.
**
  Magyarországon az evésnek csaknem mindig gargantuai fontossága volt. De tényleges konyha olyan értelemben, hogy szervesen és tudatosan kiépítve, csak Erdélyben volt. A magasrendű konyha mindig a húsokról ismerhető fel. Erdélyben egy tál ételben igen sokszor szerepel a három- és négyféle hús, mint Kínában. Ez már a civilizáció kétségtelen jele. A civilizáció nem természet, hanem a természet magasabb fokon, megnemesített természet. Erdélyben egész sereg töltött és rakott húsfélét teremtett, amelyeket talán még Bizáncban részesítettek előnyben. Szerkezetben a többféle húsból és rizsből és káposztából álló, erősen fűszeres étel hasonlít a halból, paradicsomból és paprikából készített szerb ételhez, ahol az ízt az arányok döntik el, és ugyanaz az étel lehet pompás, és lehet ehetetlen. Ezekhez az ételekhez már nem kondér kell, hanem tűzhely és sütő és kemence. Az erdélyi konyha szereti az ugyanilyen rafináltan elkészített tésztákat és süteményeket és desszerteket, amelyeket az Alföld nemhogy nem ismer, de el sem tud készíteni, és ezekre nincs is meg az igény. Az erdélyi ételek anélkül, hogy olyan zsírosak lennének, mint az alföldiek, mégis laktatóbbak és gazdagabbak. Azonos terményekből az erdélyi magasabb rendű ételt tud készíteni.
A magyar ételrend a borra épül fel, mint a francia vagy az olasz vagy a spanyol. A magyar azonban kontinentális, nehéz, a bor is nehezebb. Az öt táj teljes egysége az ételekben valósult meg. A borban pedig, ha van is minden magyar borban valami egyöntetűség, a helyi jellegek páratlan sokszerűsége. Aki a bort itt csupán a kommersz palackozott italokból ismeri, annak sejtelme sincs az intim helyi géniuszok hallatlan gazdagságáról, a föld tehetségének erről az ezerszínűségéről. Már a tájak maguk, a zamat, az íz, az illat, az erő, a tűz, a simaság káprázatos változatait tárják fel, miben különbözik a savanykás pozsonyi rizling a rusztitól, a sopronitól, miben különbözik a délnyugati somlai vagy Szentgyörgy-hegyi attól a Balaton-vidékitől, ahol nyugat és dél és kelet találkozik, Badacsony–Révfülöp, Dörgicse–Füred–Arács–Csopak. Nem csak dűlők és évjáratok és szőlőfajták teremtik meg ezt a gazdagságot, amely nem kimeríthető. Egyes pincék íze felismerhető, egyes gazdák tudása és áhítata olyan különbségeket valósít meg, amelyek egyedül hasonlítanak az emberi lény kedélyének leírhatatlan árnyalataihoz.
Minden magyar hegyi borban van valami délnyugati, ezt különösen Szekszárdon, Gyöngyösön, Egerben és Tokajban érezni. Megvan benne a sugárzó tiszta meleg, a békés csillogás, a derű, amely szenvedélyesen és félig álmodik, a méhes meditációjának mediterrán nyugalma, az, hogy nem siet, ráér körülnézni, az örömet nem mohón nyeli le. De ezen a déli természeten túl és belül az életnek nem elementáris gyönyöre él, hanem az emberi szellem legmagasabb tulajdonságaiban kifinomodott orfikus tudás, a pillanat tudatos realitása, Platón, Anakreón, Epikurosz, Marcus Aurelius egysége, ideák, mámor, derű és bölcsesség. Szekszárdon ez egészen más, mint Gyöngyös vidékén, más, mint Egerben vagy Tokajban. Lehet élni bor nélkül? Lehet, de az egész feleannyit sem ér. A pálinkaivó népek soha nem érik el az örömnek ezt a fokát. A bor nem tartozik a létfenntartáshoz, és az benne a nagyszerű, hogy fölösleges és fontosabb, mint maga a dolog. Lehet élni jó lelkiismeret nélkül és tiszta kedély, békés erkölcs és csendes áhítat nélkül? Lehet, de az egész semmit sem ér. Nem marad más, mint az eszeveszett hajszáktól feldúlt szenvedélyek őrjöngő farsangja. Az egyedül törvényes életrendnek a létért való küzdelmet fogadták el, és csak annak lehet komolysága, ami ide tartozik, ami én és érdek, előny és haszon. A bor a létért való küzdelmen kívül áll, mint a vallás és a művészet és a szépség.
Az Alföld borai könnyebbek és hígabbak, és ízekben nem olyan változatosan sokszerűek. A kecskeméti, a kiskőrösi, a Bács megyei borok és egyéb homokiak egyéni ragyogásban a hegyieket meg sem közelítik, inkább étkezéshez valók, mint arra, hogy az ember azokat önmagukban igya az örökkévalóság tetszésére.

**
" Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz ( dél, nyugat, észak, kelet, Erdély ) világában egyensúlyt teremteni. És ez az egyensúly az, ami a történeti emlékezetünk szerint még senkiben sem valósult meg.[...]Magyar földön az egymáshoz tartozó öt elem, amely az egységet itt egyedül megteremti és megteremtheti, évszázadok folyamán nem vált egységgé. A géniuszok, amelyek egymáshoz tartoztak és tartoznak, egymástól független életet élnek, egymást nem felismerve, egymással szemben ellenségesen, mindig egymástól elválasztva és külön. ... Az erők, ha hatásuk nem lehet pozitív, negatívvá lesznek, és nem egységet teremtenek, hanem felbomlást. A géniusz másik oldala, hogy démon. A magyar nép életének irányítója történetének legnagyobb részében, kifelé is, de főképpen befelé démoni gyűlölködés volt. [...]Mert az itt élő ember legelső ösztönszerű mozdulata a magyarral szemben az elutasítás és a negatívum és a nem. [...]Az egységnek ez a hiánya akadályozta meg a népet nemcsak abban, hogy történeti céljait elérje, hanem abban is, hogy önmagában ...elviselhető életet éljen".

„…meg kell szabadulni attól a nyomasztó hazugságtól, hogy a világ első népe a magyar. Tudomásul kell venni, hogy ezt a felfogást nem a valóságérzék, hanem a valóságtól való félelem teremtette. Komolytalan az olyan dicsőségben való hit, amely nincsen másutt, mint a politikai ripacsok ripők szónoklataiban. Az uralom első feltétele az önuralom. A magyar ebben a percben jelentéktelen nemzetiségi államocska, amely makacsul ragaszkodik nem a létéhez, hanem vétkeihez, de a vétkeket eszeveszett gyűlölködésével nem más, hanem önmaga ellen követi el. […] A megrendítő az, hogy éppen az olyan kis nemzetiség, mint amilyen a magyar, amelynek közvetlen létét fenyegetik, sem az egységet nem tudja önmagában megteremteni, sem a hasonló kis népekkel nem képes barátságban élni …”

„Az egységnek ez a hiánya akadályozta meg a népet nemcsak abban, hogy történeti céljait elérje, hanem abban is, hogy önmagában, amennyiben egyéb körülmények megengedték volna, elviselhető életet éljen. Ez tette sorsában tehetetlenné és népében életképtelenné…[…] Az eredmény fantazma és irrealitás, nem tud különbséget tenni barát és ellenség között, és szeretetlenül eltaszítja azt, akit magához kéne ölelnie, és elárulja azt, akivel békében együtt kéne élnie. […] Éppen ezért ezen a földön az igazi katasztrófákat nem az idegen hatalmak túlsúlya okozta nagy veszélyek idején, hanem kivétel nélkül mindig – a történeti veszélyek idején is, és akkor is, amikor ezek a veszélyek csökkentek, vagy egyáltalában nem fenyegettek – az itt élő emberek árulása egymás ellen. Dühödt szembenállás nem elsősorban kiváltságokért vagy életmentésből vagy vagyonért, hanem merő testvérgyűlöletből.”

                                                                               ***

Hamvas Béla
Az öt géniusz
...