3
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                               
                                                                                                                                         Dr. Bárdos László
                                                                                                                                         irodalomtörténész
Szerkesztő: Fetykó Judit
Komlós Aladár
1892-1980
MEGLOPOTT KIRÁLYFI

Szürke napok peregnek rám az égből
s én félve lopózom az únt falak alatt.
Tudom a sorsom: elborítanak
a Nagybég-ucca, a kakasostemplom,
a százszor végighúzgált házfalak.
Egy színes szót a nyelvem szinte szégyell,
fantáziám szárnyát behúzva gubbaszt,
akár egy varju tarlott fák alatt.

Ó hol vagy, hol vagy ifjuságom
ékes, arany processziója,
választottságom drága dölyfe,
gyűlölségem pompás husángja,
ó mivé foszladoztál ifjú
bátorságom biborpalástja?

Ó jaj, királyfi voltam egykor
– Ismeritek a herceg bús meséjét? –
s míg a folyón fürödtem egyszer,
királyi ruhám titkon elcserélték
és koldusgúnyát hagytak a helyén.


CSAK PANORÁMA

S ím semmi sem jutott egyéb:
pár langy harmóniáju kép.

Álmatag, drága hóesés
lassu zenéje, kóbor éjek

panorámája, tavaszi égnek
mély kékje: ím ez az egész.

Csak ez jutott. És mégis egyre
le-lehajolni a rögekre,

úgy lesni titkon és remegve,
hogy nő-e már a fü alul –

és felsikoltani vadul
Losoncon néha az egekre.
HAT S NYOLC KÖZÖTT

Egy este boldog voltam. Egyszer este,
hat s nyolc között. Az uccákon kerengtünk
s minden szavunk egy fátylat vetkezett le.

A vetkezéstől részegen kerengtünk,
boldogság habzott pezsgőmódra bennünk
s csillogva szálltak felfelé a gyöngyök.

– Rég volt ez. Ma már csak emlék e mámor,
s ami maradt a régi áradásból,
most e kis versnek poharába ömlött.

1931

LÁNY, LEHAJTOTT NYAKKAL

Nyaka melódiája
gömbölyű ívbe lejt –
hátának meztelen darabja
napos mező,
rövidre nyírott haja elveszejtő
mágikus erdő, melynek vadonából
vissza sosem tér, aki beletévedt –
alatt a nyakán, sötétlő zsenge
pelyhek
sarjadó sűrűjében
csiklandozó és édes
hívó fuvolaszó,

a könnyű blúz alatt
testének égi titka
fehéren s messziről
hívogat, hívogat,
ó, egyszer meztelen
– communio caelestis —
összetapadni véle.

ÉLETRAJZ
TANULSÁG

Lángolj vagy mosolyogj! – ez a földön a törvény.
Másképp: a Hős s a Bölcs: ez a két faja van
a harmóniának. De jaj, ki égés helyett füstölögvén,
mosoly helyett grimaszt vág fanyaran.

Egy zegzugos élet útjai közt úgy villan fel egyszer e tétel,
mint mikor az utas elé, ki soká küzködék
a botlató gyökerek közt, tüskés bozótban, éjjel:
a zavarosrajzu gallyakon át végre kitetszik az ég.
ROKONOK

Előbb rájöttem tegnap este,
hallgasd csak, mit is szeretek:

A hűs folyót, mely ősi s most is
oly ifju, mint az istenek,
a könnyű, kedves madarat, mely
fölöttünk dallal átnyilal,
a gyümölcsöt, mely a telt faágról
ránknevet pajtásaival,
az illatot, mely mondhatatlan
mézű mákonnyal üdvözít,
verssorok túlvilági titkos
fényekben fürdő tájait,
a kiscicát, mely játszi bájjal
naphosszat futkos gondtalan,
az arcokon nyíló mosolygást,
amelyben csend és béke van,
s a gyermeket, ki angyalarcát
ha rádszegzi, mint egy hívő,
bénultan nézel vissza rája,
mert látod, hogy ártatlan ő.

Aztán rájöttem meglepődve
s azért is mondom el neked:
A folyó, a mosoly s a gyermek,
mindaz, amit csak szeretek,
valahogy titkon rokonok mind,
cicák, gyümölcsök, verebek…
Mert egyszer megláttam azt is:
Folyók, mosolyok és cicák
egy másik parton vannak ők mind,
ők az időtlen ifjuság,
s ha csak rájuk hull a szemünk,
az ifjuság rajtunk elömlik,
s folyó, madár, verssor leszünk,
mosolyok, verssorok, gyümölcsök
leszünk, cicák és gyermekek.

Lásd csak, rájöttem tegnap este,
miért szeretlek titeket.

1937

Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
MADARAK

Úgy lestem a titkotok egykor,
szerelmes, kandi szemekkel,
bejártam a partot, az erdőt,
meglelni fészketeket.

Testes, szárnynélküli ember,
földetróvó aki lettem,
ha látlak, csacska madárkák,
most is ki-kigyúl a szemem.

Isten játékai, édes,
bohó, csivogó verebecskék,
itt laktok mostan a dundi
almákon szerte a fán.

Egy más, szebb létnek a titka
vagytok nékem ti ma is még,
lombok, szabad ég, a magasság,
röpülés avatottjai ti.

A föld mosolya, tudom már,
hússá sűrűsödve az alma, –
ti meg a föld álmai vagytok,
fecskék s csipogó verebek.

Verebecskék, légbeli álmok…
Egy fészekalja madár él
mellemben s tapsol elétek
megsebzett szárnyaival.
HIMNUSZ A MOSOLYHOZ

1
Mosolyog a kisfiu a padban.
Úgy csillog a szeme, ha örül,
mint a tapsifüles házinyúlé,
ha fölles a káposzta közül.
Hamvas arca, mint egy lepke szárnya,
mikor csendben egy virágra ül.
Félek, ha megérintem, letörlöm
himporát s ő rögtön elröpül.

A folyosón hancurozva játszik,
és nem sejti, hogy tökéletes
s ezentúl már egyre csak romolhat.
S nem is sejti, hogy komoly, deres
homloku tanárja a katedrán
– azt mondják, hogy szigoru pedig –
milyen ámult-boldogan csodálja
mosolyának tündér fényeit.

2
Mert a mosolygás az arcon a
parlamenter, aki ha fehér
zászlaját az árkok közt kibontja,
hát a lesben-álló, ösztövér
s toprongyos bakák boldog sohajjal,
karjukat kitárva futnak át
egymáshoz, és boruk és cipójuk
kicserélik az elnyűtt bakák.

S a mosoly a csend, amely leszáll, ha
pillanatra szűn az akarás
bomlott forgásu örök robotja
s markában megáll a kalapács;
s ha a birok köztünk s a világ közt
meg-megszűnik, ő a pillanat,
ő a ritka egyensúly, amelyben
a fáradt vivók elringanak.

A mosoly mutatja, ha a széthányt
részek helyretértek, ő a szó,
amit akkor az Egész magában
némán elsuttog, mert látja: jó;
a mosoly a kulcs, amely leoldja
láncainkat, a bilincstörő;
rokona a legjobb illatoknak,
szivünk s arcunk ünnepnapja ő.

3
Fecskeröptü, ákácillatu
áldott istenség, Mosoly,
sziveink szombatja, aki nékünk
ünnepesti gyertyafényt hozol, –
most mikor keserv, düh és kudarc már
megpácolt, túl életem felén,
kérlek, szállj kemény arcomra lágyan
s bontsd ki szárnyad ajkam szögletén.

S e világban is, ez elvadult
arcu korban, hol napunk telik.
s álmainkat immár és nyugalmunk
félelem s a gondok elverik,
lengj, terülj szét Európa földjén,
mint egy illat, amely szertefoly:
szállj közénk le, fecskeröptü, ákác-
illatu Urunk, Mosoly!

1940
ITÁLIA, 1917 NOVEMBER

Áldott lapály,
hol dús szőlők zöldelnek gyönyörűn,
széles levelű eperfák, gesztenyék,
ódon házak, repkényes homlokuak,
hol aszalt szőlő csüng a gerendáról,
kis városok, hol álmodozva
már művész járt-kelt századok előtt.
Csak tátott szemmel egyre marsolunk,
szöges bakancsunk vágja a sarat,
a hátizsákban súlyos sódarok
s elrejtve arany óralánc buvik,
lerongyolt és bozontos koldusok,
mi, városokra zúdult ordasok,
a Kárpátok legördült fiai, –
vak fegyverünkön megcsillan a nap, –
s az utak mentén, ha tábort ütünk,
ropog a tűz és a malac sivít,
vígan pirítunk pompás pecsenyét,
a kastélyokból régi bor kerül,
s a gesztenyék alatt halott bakák
bűzlenek búsan az őszi esőn, –
s a piacon, ha általvonulunk,
kis bambinók
merednek ránk és finomarcu lányok,
akár a kimberekre kétezer év előtt, –
s egy-egy városban, ha bevonulunk
a szűk utcákra este, felugat
a puskatűz s hajrá, a harc lobog,
(egy általútnál elhagyott ágyu árvul) –
s míg künn a tarlón ázik az éji őrs,
tárt szekrények közt a feldúlt szobákban
ékszert motoz a sóvár katona –
s a szállásán a hadnagy úr magában
elereszti magát a széles ágyon,
eszébe jut, hogy egykor diák volt és poéta,
és a sötétbe bámul…
A TÖLGYEK ÉS A HEGEDŰ

A völgyből szól a hegedű,
a szava olyan keserű.

Itt fenn dúslombu tölgyek
békülten hömpölyögnek.

Azt suttogják a tölgyek,
hogy tölgynek lenni bölcsebb.

De lenn sír-rí a hegedű,
hogy sírni, az is gyönyörű.
ŐSZI MÉRLEG

Az ember dolga nőni mint a körte,
mely harmatot szív és napsugarat,
míg végre harmattól és napsugártól
jó lesz a húsa és csupa zamat.

Én miért lettem így? Hiba volt már a magban?
Vagy az, hogy keveset sütött a nap?
vagy az, hogy túlsok volt a zivatar?
Mért van, hogy húsom fás lett és fanyar?


A BENNSZÜLÖTT

A kávéházban – akkoriban még
volt pénzed olykor költeni –
megesett véled is ilyesmi:
Előtted ott a reggeli,
lapok a széken, Pesti Naplót
olvasol, körül halk beszéd, –
s ím egy idegen társaság les
a nagy tükör alól feléd.
Szavuk nem hallod. Mik lehetnek?
Dánul beszélnek? angolul?
Kiváncsin néznek végig rajtad.

S előtted megvilágosul:
Te vagy a bennszülött ezeknek.
S büszkén kihúzod derekad.
Te vagy a puszta a szemükben,
Tokaj s a ménes vagy magad,
te vagy szemükben, ki elissza
ősi birtokát, a nagyúr,
te vagy a cigány hegedűje,
mely nekibúsultan, vadul
kesereg a falusi estben,
te a délibáb s Hortobágy.

S benned kihajt hirtelen ujra
a százszor dérvert régi vágy:
Ó, bár valóban az lehetnél,
akinek vél az idegen!
Bennszülött, aki ős, családi
jogon él e dús földeken,
kinek itt búza, ég s az ember,
s a nóta egyként rokona.

És elborul a szemed ekkor:
Ne tudják meg ezek soha,
ne tudják meg, mi a valóság!
Ne lássanak a bús lakásba,
ahol életünk meggyalázva,
szótalanul halálba múlik.
Ne tudják meg soha, milyen
megölt álmoktól mérgezett
szívvel járunk a pesti járdán.
Ne tudják meg, hogy idegen,
magunk is idegenek vagyunk e
búzanevelő földeken,
ne tudják meg, mi a valóság!

És míg szemük reádtapad,
az ujsággal megszégyenülten
eltakarod az arcodat.
EZ AZ ARC KÉSZ MÁR

Ez az arc kész már. Megdöbbenve nézem:
dac, keserüség dúlt vonásai.
De hasztalan a bánat. A hibákat
most már Isten sem radírozza ki.

Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
...
Bihai Sándor: Program beszéd.
Bihai Sándor: Lóitatás a Tiszán.